Viszockij afféle népi hősnek, legkisebb fiúnak, szólimondó fenegyereknek számított az oroszok szemében: megtestesítette mintegy a kötetlenségnek, a semmitől béklyózott, rettenthetetlen szabadságnak azt a kamaszkori szertelenségét, robbanékonyságát, szilaj örömét, amelyet az oroszok – hol kárhoztatva, hol dicsőítve – legsajátabb lelkiállapotuknak tekintenek